Álomkép

Mámorosan szédelgő fák
Árnyai mögül
Kirajzolódik egy férfi.
Kinek már anyaggá formálódott örökös magánya,
Lüktető sötétség simul bele
Töredezett arca hasadékába.

Szemébe egy könnycseppet visszafűzve,
A homályos éj terhe alatt
Sebzetten görnyed össze.

Körötte viharvert
Szaggatott rét,
Átvérzett tenyerében
Mint selyemgubó
Őrzi rozsdásan nehéz szívét.

Dobhártyát karcoló morajlás
Ritmusos érzete,
Könyörgésre nyíló szájából
Felbugyogó milliónyi azúros-lepke éneke
Töri meg a csendet.

Földöntúli tündöklésben
Lassan kibontja önmagát
S nem marad belőle más,
Csak az üres térben
Két
Foszforeszkáló szembogár.



Inga

Az álmok és a valóság
Közé feszített
Vékony zsinegen
Merengve figyelem,
Ahogy terhes felhőkből
Kiloccsanó pocsolyában dagonyázik a képzelet.
Süvítő szelek
Fújnak idefenn,
Szemeim ablakát kopogtatva
Dobálnak fagyos csókot arcomra.
Mégsem fázom,
Hisz csillagokkal
Gomboltam össze
Éj-fekete kabátom,
Amit rám szabott
A kettéharapott
Hold
Két gondos keze.