Lechner Judit városunkban élő biokertész gondolatait olvasva rádöbbentem: tényleg, milyen régen láttam vadvirágos rétet! Pedig a sokféleség megőrzéséhez szükség lenne rá.
Az útszéli gyomtársulások jellegzetes, gyakori nyári növénye a katánggal együtt a vadmurok (Daucus carota, Apiaceae család). Gyökere tényleg sárgarépaillatú, hiszen közeli rokonok, a virága pedig nagyon különös! A hatalmas, tenyérnyire nyíló összetett ernyővirágzat hófehér szirmú, parányi virágokkal van tele, de a virágzat kellős közepén van egyetlen sötétlila virág, mintha csak egy apró rovar üldögélne rajta. A néphit szerint régen az egész virág lila volt, mint a bűnbánat színe az adventi gyertyákon, de ahogy fogyott a leányokban a szemérem, úgy fehéredett ki, mintha a sötét szoknya alól már a csipkés alsószoknya lebbenne ki egyre inkább, és majd ha az utolsó lila virág is eltűnik a virág közepéről, akkor lesz vége a világnak. Érdekes, ahogy megöregednek az asszonyok, mind úgy emlékeznek, hogy az ő fiatalságuk idején még jóval több lila virág volt a murokban, függetlenül attól, hogy melyik évszázadban születtek…
A vadmurok azonban gondosan őrzi a jövendőt, a megporzás, megtermékenyülés után az ernyő külső részei megnyúlnak, és befelé fordulnak a maghozó szárak, őrizve egy szövevényes gubancban a túl korai szétszóratástól az érő magvakat. Igyekezniük kell, hiszen többnyire ilyenkor jönnek a parlagfűirtók, és öt centis tarlóvá aprítják az egész júliusi katángmezőt a vadmurokkal együtt, megakadályozva a maghozást. Pedig egy ilyen szépen beállt vadvirágos réten nem sok esélye van a gyökerekkel sűrűn beszőtt talajban a parlag növényeinek, libatopnak, ürömnek, parlagfűnek! És ha még időben körülnézünk a réten, mennyi gyógynövényt találunk közöttük! Van itt cickafark, madármályva, katáng, bojtorján, árvacsalán, orbáncfű, párlófű, a taposott részeken, a gyalogösvényen virít az útifű, tavasszal a pitypang.

A természet patikája ingyen kínálja a gyógyító füveket, de az ember már nem tart rájuk igényt, és lassan kikopnak a Budaörs körüli mezőkről. A rétek helyén pár nap alatt kopár tarló marad, elpusztul a rengeteg rovar, a forróságban hamar kiszárad a föld is, hiszen nem védi már a füvek zöld takarója. Tényleg, nem mindegy, hányféle vadvirág, tücsök és bogár, madár él városunk határában? A sokféleség, a biodiverzitás megőrzése, egész élő környezetünk ökológiai egyensúlyának megtartása elemi érdekünk. A növények egymással is társulásban élnek, védik árnyékukkal, őrzik gyökérszövedékükkel, táplálják elkorhadt testük anyagával a talajt, nektárt, virágport kínálnak a rovaroknak, búvóhelyet a gyíkoknak, dacolnak évszázadok óta szárazsággal, viharral, faggyal, de a kaszálógépek hatékonyságára nincs válasza az evolúciónak. Lassan kipusztulnak a fűből, szegényedik fajokban az életközösség.

Azért nem teljesen reménytelen a vadmurok jövője sem. Én a kertbe is becsalogattam már pár éve, amikor feltűnt, hogy kint a réten mennyire megritkult, de az idén kaptam néhány zacskó német bio-vetőmagot. Az egyikben virágos rét vegyes magjai lapultak. A palánták közül némelyik ismerősnek tűnt ugyan, de arra igazán nem számítottam, hogy a pipitér, a közönséges pipacs, búzavirág mellett néhány vadmurok is előbújik közülük! Ott már nyilván annyira megritkult az alapos gyomirtás révén, hogy pénzért árulják a magját. Lesz hát honnan beszerezni, ha nálunk is eltűnik végleg…
Fotó: a szerző felvételei

Egy kis érdekesség
A virágzat középső virága gyakran bíborszínű. A faj angol nevéhez – Queen Anne's Lace (=Anna királyné csipkéje) – egy legenda fűződik. E szerint Anna királynő, I. Jakab angol király (1566–1625) hitvese, udvarhölgyeit versenyre hívta, ki tud olyan szép csipkét készíteni, mint a vadmurok virágzata. A verseny során azonban, melyen Anna királynő nem talált legyőzőre, egy apró baleset történt. A királynő megszúrta a tűvel az újját, és kiserkenő vére éppen a középső virágra csöppent. Ettől kapta a vadmurok ezen virága a többitől elütő színét.